Angyal István
‘56-os forradalmár

1928. október 14-én született Magyarbánhegyesen egy kisiparos-kereskedő család harmadik gyermekeként. Négy polgári osztályt végzett, de tanulmányait zsidó származása miatt nem folytathatta. 1944-ben a nácik Auschwitzba hurcolták édesanyjával és az egyik nővérével együtt, akik a táborban meghaltak. (Nővérét szökési kísérlet miatt az egész tábor szeme láttára akasztották fel.) Hazatérése után a kommunista eszmék híve lett, bár soha nem lépett be a pártba. A Horthy-rendszer igazságtalanságai, a fasizmus szörnyűségei hozzájárultak ahhoz – mint sok különböző társadalmi réteghez tartozó kortársánál -, hogy lelkes támogatója lett az új, világmegváltó ideológiának, amely humanisztikus elveket, a nemzeti és faji megkülönböztetés, az osztályelnyomás megszüntetését hirdette. Leérettségizett, majd 1947-ben felvételt nyert a bölcsészkarra (magyar-történelem szakra), de 1949-ben a Lukács-vita kapcsán eltávolították onnan, mivel több felszólalásában szolidaritást vállalt a megtámadott filozófussal.

Egyetemi tanulmányainak kényszerű megszakítása után először a Budapesti Építőipari Lakatos Vállalatnál dolgozott, majd 1951-ben Dunapentelére került, ahol vasbetonszerelő szakmát tanult, és a Sztálin Vasmű építésénél végzett munkájáért két sztahanovista címet és elismerő okleveleket kapott. Nagy Imre 1953-tól kezdődő miniszterelnöksége idején csökkentették a nehézipari beruházásokat, s ezért sok dolgozót – köztük Angyalt is – “racionalizáltak”. Ezután a Közlekedési Építő Vállalat különböző alvállalatainál dolgozott, 1955-től a forradalom kitöréséig már építésvezetőként.

A kialakuló sztálinista rendszerből fokozatosan kiábrándult. Látta, hogyan alakul ki egy új kiváltságos réteg, melynek tagjai szocialista elveket hangoztatva mindennél jobban ragaszkodnak bársonyszékeikhez, lefüggönyzött autóikhoz, különboltjaikhoz. Személyesen is tapasztalta, hogy a rendszer lehetetlenné teszi a demokrácia kibontakozását, hiszen minden kérdésben a vezetők határozzák meg az aktuálisan kötelező nézetet, és a legcsekélyebb kritikai megjegyzés is súlyos retorziót vált ki. Később számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a kialakult bürokrácia súlyos embertelenségektől sem riad viszsza hatalma megtartása érdekében.

Nem kerülte el a figyelmét a termelés terén hangoztatott dogmák hazugsága sem. Falun a beszolgáltatási rendszer, városban a bérpolitika óriási terhet rótt a dolgozókra, akik semmiképpen sem érezhették, hogy a föld, a gyárak, az üzemek az ő birtokukban vannak. Mindezen csalódások ellenére Angyal nem ábrándult ki a kommunizmus eszméjéből. A klasszikusok: Marx, Engels, Lenin tanai alapján haláláig bízott egy antietatista, alulról, demokratikusan szerveződő, igazságos társadalom létrejöttében.

Az SZKP XX. kongresszusa után az értelmiség körében felerősödött a rendszerrel szembeni ellenállás. Angyal nézetei irodalmi esteken, színházakban, a Petőfi Kör gyűlésein, a barátaival (Gáli József, Eörsi István, Fejes Endre írók és Csongovai Per Olaf filmrendező) folytatott beszélgetések alatt formálódtak. 1956. október 6-án részt vett Rajk és társai újratemetésén, amely izzó atmoszférájú demonstrációvá vált. Egy visszaemlékező szerint Angyal már október 23-a előtt megérezte a forradalom közeledtét.

Október 23-án Esztergomban dolgozott, s ott hallotta, hogy az egyetemisták és a Petőfi Kör a lengyelországi demokratizálódással szimpatizáló felvonulást szervez. A fővárosba sietett, a Bem-szobornál csatlakozott a demonstrációhoz, majd a tüntető tömeggel a Parlament elé vonult. Gerő Ernő rádióbeszédét sztálinista puccskísérletnek vélte. Ezután barátaival a rádió épületéhez ment, mert képtelenségnek tartotta azt a hírt, hogy ott az ÁVH-sok a tüntetőkre lőnek. Az épület ostroma alatt a sebesültek elszállításában és a lőszerek lerakodásában segédkezett. A rádió elfoglalását a haladó szellemű ifjúság győzelmeként értékelte, amellyel megteremtődtek az “igazi” szocializmus kialakításának feltételei.

Október 25-én a belvárosban csatlakozott a Szovjetunió intervenciója ellen demonstráló tömeghez. Ez volt a “véres-zászlós” tüntetés. Csongovai Per Olaf segítségével (aki a legfőbb bajtársa lett a forradalomban) elérte, hogy a tömeg ne az Egyesült Államok követsége előtt hangoztassa követeléseit, hanem vonuljon a semleges Jugoszlávia követsége elé. A következő napokban forradalmi újságokat, röpcédulákat, verseket (Benjámin László: Elesettek, Zelk Zoltán: Feltámadás) terjesztett szerte a városban, és a Péterfy Sándor utcai kórházból – amely mindvégig a forradalmárok egyik bázisa volt – élelmiszert, kötszert szállított a felkelőknek, valamint a gyermekes családoknak. E tevékenységét a legsúlyosabb tűzharcok idején sem függesztette fel.

Így került kapcsolatba a IX. kerületi Tűzoltó-Berzenczey utcai fegyveresekkel, és csatlakozott hozzájuk. Mindvégig a békés kibontakozás mellett szállt síkra, s mivel a szovjetek nem tartották be az október 28-án kihirdetett fegyverszünetet, kapcsolatba lépett politikai és katonai vezetőkkel is. Október 29-én délelőtt a Honvédelmi Minisztériumban, majd a Parlamentben néhány társával a felkelők és a lakosság képviseletében tárgyaltak Nagy Imrével és Janza Károly honvédelmi miniszterrel a fegyverszüneti feltételekről. Nagy Imre azonnali fegyverletételt követelt, a felkelők azonban kifejtették, hogy erre csak akkor hajlandóak, ha a szovjet csapatok kivonulnak a fővárosból. A tárgyaló felek végül abban állapodtak meg, hogy miután a szovjet egységeket kivonták Budapestről, a felkelők a magyar rendfenntartó csapatokat és az újraszerveződő rendőrséget támogatják. Ezen a napon Angyalék Kopácsi Sándorral, Budapest rendőrfőkapitányával és munkatársaival is tárgyaltak a rend fenntartásának és az új karhatalmi szervezet megalakításának lehetőségeiről.

A Tűzoltó utca környékén lévő fegyveresek egyre inkább hallgattak Angyalra, majd elfogadták parancsnokuknak. Ő pedig bázishellyé alakította a Tűzoltó utca 36. számú épületben lévő garázst, ahol összefogta a szervezetlenül és fegyelmezetlenül tevékenykedő felkelőket, s amikor megalakult a nemzetőrség, a fegyveres csoport legális keretek között működött.

Október 30-án Angyal Kádár Jánossal, Münnich Ferenccel és más MDP-vezetőkkel tárgyalt a Parlamentben. Egyetértettek abban, hogy együttes erővel kell fellépni a szocializmus védelmében, a kapitalista és a sztálinista restaurációval szemben. (A fellelhető források szerint Angyal nem látott különbséget a kapitalizmus válfajai, például a Horthy-rendszer és az angolszász demokrácia között.) Szó esett az aznapi Köztársaság téri lincselésről is, amely Angyal szerint ellenforradalmi tett volt, különösen hatásában, mivel sok kommunistát elfordított a forradalomtól. Angyalék a hasonló atrocitások megelőzésére felajánlották, hogy az Akadémia utcai pártház védelmére fegyveres őrséget állítanak. Kádár ígéretet tett arra, hogy a következő napon meglátogatja a fegyveres ifjúságot a Tűzoltó utcában és a Corvin közben. Erre azonban sem akkor, sem a későbbiekben nem került sor.

Angyal a politikai vezetők közül leginkább Kádárban bízott. November 1-jéig többször felkereste, s azt szerette volna elérni, hogy a párt első titkára a Tűzoltó utcai fegyveresek élén vegye át a forradalom vezetését. A többi politikai vezetőt ilyen szerepre alkalmatlannak vélte, mivel szerinte megalkuvásaik, körülményeskedéseik miatt nem tudták követni az eseményeket. Kádárt viszont az MDP feloszlatásáért tartotta hibásnak, úgy tudta, hogy ez a pártvezető egyéni döntése volt.

A tűzszünet idején is fáradhatatlanul szervezett, intézkedett, noha a felkelés idején tüdőgyulladásban és hörghurutban szenvedett. Alig aludt, koffeintablettákat szedett. Tevékenysége legfőképp a forradalom tisztaságának megőrzésére, vagyis az önkényeskedések megakadályozására, a köz- és magántulajdon védelmére, a lakossági ellátás biztosítására és a béke megóvására irányult. A forradalom végleges győzelme esetére sem igényelt a maga számára semmilyen pozíciót. Az volt a szándéka, hogy ha a viszonyok konszolidálódnak, folytatja polgári foglalkozását. Még a részére felajánlott IX. kerületi nemzetőr-parancsnoki kinevezést sem fogadta el.

November 1-jén, a semlegesség bejelentésekor a Parlamentben tartózkodott. Ezt a lépést elhamarkodottnak tartotta, de még ennél is helytelenebbnek látta a többpártrendszer bevezetését. Emiatt azonnal szemrehányást tett Tildy Zoltán államminiszternek. A pluralizmust – amellyel egyébként sem értett egyet – a forradalom idején a nemzeti összefogás elleni lépésnek tartotta. Mindezekért Nagy Imrét hibáztatta, akire már az október 29-ei egyoldalú fegyverletételi követelése miatt is neheztelt. A személyek megítélésében más esetekben is erősen szubjektív volt. A forradalom talán legveszélyesebb ellenségét Dudás Józsefben, a Forradalmi Nemzeti Bizottmány elnökében látta, akit egyértelműen fasisztának, ellenforradalmi kalandornak tartott. Maléter Pált a fegyverszünet utáni gyors érvényesülése miatt karrieristának vélte.

A november 4-ei szovjet támadásra nem számított, pedig tudott a napok óta folyamatosan érkező szovjet csapatokról. Csoportjával november 8-áig harcolt a túlerővel szemben. A védelmi harc közben is folyamatosan gondoskodott a lakosság ellátásáról. Nem hitt a nyugati hatalmak vagy az ENSZ segítségében, de nem is kívánta a tőkés világ támogatását. A harc alatt szinte mindvégig reménykedett abban, hogy tárgyalni lehet a szovjetekkel, s emiatt többször is súlyos veszélybe került. Úgy vélte, hogy a szovjetek tévedésből vagy félreértésből lövik a felkelőket, akik az igazi szocializmus megvalósításáért küzdenek. November 7-én az októberi forradalom tiszteletére a Tűzoltó utca környékén a nemzeti lobogó mellé kitűzette a házakra a vörös zászlót is. A szovjeteket azonban természetesen nem hatotta meg ez a gesztus, talán még dühödtebben folytatták a harcot. Angyalnak be kellett látnia, hogy kilátástalan a további fegyveres ellenállás. Amikor megtudta, hogy a szovjetek név szerint keresik, elhagyta a környéket, mivel tartott egy újabb deportálástól.

November 8-ától a Péterfy Sándor utcai kórházban folytatta tevékenységét: röpiratok, felhívások szövegezését, sokszorosítását, terjesztését. Mindezt elhúzódó betegsége ellenére hihetetlen energiával végezte. Többször próbált kapcsolatba lépni az új kormánnyal, főleg Kádár Jánossal, hogy számon kérje rajta korábbi megállapodásaik megszegését, és hogy jobb belátásra bírja. Röpcéduláiban a politikai vezetők közül leginkább őt tette felelőssé a kialakult tragikus helyzetért, a forradalom leveréséért.

November 16-án reggel az új karhatalomhoz tartozó egységek razziát tartottak a kórházban, és az alagsorban kezdték összeszedni a fiatalokat. Amikor Angyal – aki ekkor a II. emeleten orvosi felügyelet mellett pihent – ezt meghallotta, társai szabadon bocsátását követelve lerohant. Erre őt is megmotozták, és a többiekkel együtt a Budapesti Rendőr-főkapitányságra vitték. Ezzel megkezdődött két évig tartó fogsága. Az első napokban még tartott benne a forradalmi hevület, nem vesztette el a győzelembe vetett hitét: egy röplapot, amelyet már rabságában írt, kidobott az ablakon egy rendőrnek, abban a reményben, hogy az majd terjeszteni fogja. November végén és december elején írta meg önvallomásait, amelyek igen fontos kordokumentumok. Ezekben az írásokban hitet tett a forradalom jogossága mellett: “A termelőeszközök [...] hazánkban 1945-től, majd pedig az államosítástól kezdődően folyamatosan a munkásosztály és a parasztság egyetemes tulajdonába mentek át formailag, most pedig 1956-ban ténylegesen is birtokába vette azt forradalmi harccal.” A szovjet beavatkozást a következőképpen ítélte meg: “A szovjet tankok jogos nemzeti büszkeségünket, szocialista öntudatunkat, emberi egyenrangúságunkat sértik.”

Emelt fővel állt a nyomozók, majd a bíróság előtt. Meg sem kísérelte félrevezetni a hatóságokat, mivel úgy gondolta, hogy az igazság feltárása hasznára válik a forradalom utóéletének. A per hátteréről semmilyen adattal nem rendelkezünk, csak feltételezhetjük: Kádár Jánosnak lehetett döntő szava abban, hogy mind a Tutsek-tanács (1958. április 17-én), mind a Cieslár-tanács (1958. november 27-én) halálos ítéletet hozott. Angyal nem kért kegyelmet. Védőjének kegyelmi kérvényét “az elkövetett cselekmények, valamint a vádlott személyében rejlő kiemelkedő társadalmi veszélyességére, valamint arra figyelemmel, hogy bűnösségét az egész eljárás során nem ismerte el” a kegyelmi tanács egyhangú határozattal elutasította. Az ítéletet 1958. december 1-jén végrehajtották.
Forrás: lemontree.hu

Bessenyei Antal
pedagógus, festőművész

Az erdélyi Pujon született 1920. december 5-én. Édesapja Budapesten dolgozott, ezért már néhány hetes korában Magyarbánhegyesre került a nagyszüleihez. Tavasztól-őszig Budapesten volt, télen Magyarbánhegyesen. 1927-ben – édesapja nyugdíjba menetele után – költöztek végérvényesen Magyarbánhegyesre. Elemi iskoláit is itt végezte. Eleken polgári iskolába, majd Békéscsabán gimnáziumba járt.

Öt évig tanult Szegeden, a tanítóképzőben 1937-től 1942-ig, ezután 3 évig katona volt, majd 1945-1949 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult. Mesterei: Boldizsár Iván és Pór Bertalan. Alapító tagja volt a Dési Huber István Képzőművész Népi Kollégiumnak.

1946. február 1-én – mivel szénszünet volt a főiskolán – újjáalakította községünkben a cserkészcsapatot, melyet 1955-ig társadalmi munkában vezetett. Helytörténettel is foglalkozott: egy falumúzeum megalakításán fáradozott tanítványaival. Gazdag helytörténeti gyűjteményének nagy része elveszett.

Jelentős pedagógusi munkássága is: 1954-től Békés megye rajz-szakfelügyelőjeként dolgozott. 1959-ben Szarvasra költözött, ahol a Felsőfokú Óvónőképző Intézet tanára lett. Több művésztelepet vezetett itthon és külföldön egyaránt. A 80-as évek elejétől Hévízen élt. 1993-ban Hévíz városának ajándékozta jelentős műgyűjteményét. Művészete az alföldi festészet realizmusához kötődik. Korai paraszttémájú képeit pasztózus stílusban festette. Érett művein előtérbe kerül a történelmi érdeklődése. Fő képtémáját a törökök 150 éves magyarországi uralmának emlékeiből merítette. A török félhold alatt c., 52 képből álló sorozata a pécsi dzsámi történetét dolgozza fel. Grafikákat is készít olajpasztellel és tussal.

Munkái közül csak két festménye látható Magyarbánhegyesen, a polgármesteri hivatalban.

A jeles művész 2001. március 5-én hunyt el.

Egyéni kiállítások:

  • 1966 – Művelődési Ház, Szarvas
  • 1975 – Vajda Péter Művelődési Központ, Szarvas
  • 1976 – Művelődési Ház, Mohács – Úttörőház díszterme, Szarvas
  • 1977 – Városi Művelődési Központ, Nyíregyháza
  • 1978 – Jurisich-vár, Kőszeg
  • 1981 – Vajda Péter Művelődési Központ, Szarvas
  • 1986 – SZOT kamaragaléria, Hévíz.

Válogatott csoportos kiállítások:

  • 1984 – V. Dunántúli Tárlat, Kaposvár.

Művek közgyűjteményekben:

  • Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
  • Városi Gyűjtemény, Hévíz
  • Városi Gyűjtemény, Szigetvár.

Lantos Sándor
festőművész

1912. február 2-án született Magyarbánhegyesen. Aradon tanulta a címfestészetet. A tanuló évei alatt már vállalta templomok festését Petrosen és Lupén, a mai Románia területén. 1928-ban Munkácsy: Siralomház festményének reprodukciójáért oklevelet kapott.

1941-1944. és 1945-1947. között végezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát Budapesten. 1949-ben festette az újkígyósi templomban a szobrokat és az oltárt, de több, hasonló munkát is végzett a megyében. A munkái után kapott pénzből mégsem tudta magát és családját eltartani, ezért címtábla-festéssel is foglalkozott. Szabad idejében portrékat, csendéleteket és tájképeket festett.

Ő festette meg Magyarbánhegyes címerét, mely kép a polgármesteri hivatalban látható. Szimmeiszter István plébánosról is készített egy portrét, ami a plébánián tekinthető meg.
1987. október 11-én hunyt el Magyarbánhegyesen.

Mály Gerő
színész, komikus

Székelyudvarhelyen született 1884. augusztus 1-én. Solymosi Elek színiiskolájában tanult. Pályáját 1903-ban Kárpáthy György társulatában kezdte. Budapesten a Vígszínkörben és az Angol Parkban játszott. 1913-ban a Pesti, 1915-től 1920-ig az Apolló kabaréban játszott, 1918–1920 között a Fasor Kabaré tagja volt. 1919–20-ban az Apollóban rendezőként is dolgozott. 1921-ben a Városi, 1923–24-ben a Belvárosi és az Andrássy úti Színházban játszott. 1924-től 1937-ig elsősorban a Vígszínházban szerepelt. 1927-ben és 1930-ban a Magyar, 1929-ben és 1931–32-ben a Belvárosi, 1930-ban a Budapesti Színházban is fellépett. 1932–33-ban a Magyar, 1935–36-ban a Royal Színház tagja volt. 1937-ben a Pesti Színházban kapott szerepet. 1946-ban az USA-ba emigrált. 1950-ben közreműködött a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű hangjátékaiban. Komikus szerepekben vált népszerűvé, de a tragikomikus és tragikus sorsú alakokat is eredetien, sok ötlettel, realista stílusú játékkal formálta meg. A magyar filmek népszerű zsánerfigurája volt, de amerikai karrierje nem sikerült.

Főbb szerepei:

  • Csörgheő Csuli (Móricz Zs.: Úri muri);
  • A pópa (Hunyady S.: Feketeszárú cseresznye);
  • Bruck (Zsolt B.: Oktogon);
  • Lambert (Vaszary J.: A vörös bestia);
  • A kántor (Bródy S.: A tanítónő);
  • Csapos (Molnár F.: Delila).

Filmjei:

  • Anyámasszony katonája (1943) – színész
  • Egy szoknya, egy nadrág (1943) – színész
  • Jómadár (1943) – színész
  • Sári bíró (1943) – színész
  • A “28-as” (1943) – színész
  • Családunk szégyene (1942) – színész
  • Egy bolond százat csinál (1942) – színész
  • Fráter Loránd (1942) – színész
  • Katyi (1942) – színész
  • Negyedíziglen (1942) – színész
  • Pista tekintetes úr (1942) – színész
  • Édes ellenfél (1941) – színész
  • Három csengő (1941) – színész
  • Havasi napsütés (1941) – színész
  • Kádár kontra Kerekes (1941) – színész
  • Végre! (1941) – színész
  • Balkezes angyal (1940) – színész
  • Hétszilvafa (1940) – színész
  • Igen vagy nem? (1940) – színész
  • Pénz beszél (1940) – színész
  • A szerelem nem szégyen (1940) – színész
  • Mátyás rendet csinál (1939) – színész
  • Elcserélt ember (1938) – színész
  • Fekete gyémántok (1938) – színész
  • Gyimesi vadvirág (1938) – színész
  • A hölgy egy kissé bogaras (1938) – színész
  • Rozmaring (1938) – színész
  • Süt a nap (1938) – színész
  • Szegény gazdagok (1938) – színész
  • Uz Bence (1938) – színész
  • A férfi mind őrült (1937) – színész
  • Hetenként egyszer láthatom (1937) – színész
  • Egy lány elindul (1937) – színész
  • Pesti mese (1937) – színész
  • Szerelemből nősültem (1937) – színész
  • Torockói menyasszony (1937) – színész
  • Légy jó mindhalálig (1936) – színész
  • Lovagias ügy (1936) – színész
  • Méltóságos kisasszony (1936) – színész
  • Édes mostoha (1935) – színész

1952-ben hunyt el Hollywoodban.

Szekrényi Lajos
plébános, költő, műfordító

1858. júlis 26-án született Szegeden. 1881-ben szentelték pappá. Hittanár 1883-tól Fehértemplomban, 1885-től Szegeden, majd plébános 1891-től Újváron, 1895-től Mándon, 1896-tól Magyarbánhegyesen. 1891-től a Szent István Társulat tagja. 1897-ben kilépett az egyházi rendből és gazdálkodó lett. Volt birtoka ma a Békés Megyei Fogyatékos és Pszichiátriai Betegek Otthonának ad helyet.

A római katolikus templomhoz csatlakozó paplakban élt a XIX-XX. század fordulóján. Jeles műfordító volt, aki saját költségén jelentette meg köteteit. Többek között ő ültette át magyarra a lengyel klasszikus, Nobel-díjas Sienkiewicz Quo vadis és a Kislovag című regényeit, vagy Wallace Ben Hur-ját, amelyből világsikert aratott film is készült.

Később Kassára költözött családjával, ott is hunyt el 1915. április 18-án.

Tompa Ádám
iskolai igazgató

1899. augusztus 27-én született Almáskamaráson. Iskolai tanulmányai után, 1919. elején Kürtösön helyezkedett el tanítóként.

1919. október 1-én Makón jelentkezett a tanfelügyelőségnél, ahonnan Kunágotára helyezték. Itt nem tudta elképzeléseit valóra váltani, ezért kérte kihelyezését egy tanyai iskolába. 1920. április 8-án Nágelpusztára került, ahol két évig tanított feleségével együtt, majd 1922. szeptember 5-én Bírópusztára került.

1939. október 9-én Magyarbánhegyesre helyezték: iskolaigazgató és körzeti iskolafelügyelő volt. Jó szándékú, kellemes modorú, átlagon felüli képességű munkatársak közé került, akikkel nem csak jól lehetett dolgozni, hanem kitűnő eredményeket is el lehetett érni.

1944-től katonai szolgálatot teljesített, a fogságból 1946. április 10-én szabadult, majd visszatért az általános iskolához. 1848-49-ben az általános iskola 6. osztályát elvégzett tanulók részére, a 7-8. osztály elvégzését lehetővé tevő tanfolyamot indítottak. Ezen a tanfolyamon nem csak tanulmányi és közoktatási tárgyakkal foglalkoztak, hanem az ember életében előforduló általános és közhasznú problémákra is felhívták a hallgatók figyelmét. Elsőrendű cél volt a hallgatók személyiségének sokoldalú fejlesztése.

1950. szeptember 1-ig volt Magyarbánhegyesen igazgató, ezután kinevezték vezető megyei szakfelügyelőnek. 1969. január 15-én ment nyugdíjba, de továbbra is vállalt helyettesítéseket és tartott német órákat.

Kitüntetései:

  • 1926. június 20. – Vitézi kitüntetés.
  • 1965. április 3. – Állami Díj.